Kezdet: 43. rész

December 24. (csütörtök)

Magyarország, Budapest, 20:38

-Te jó ég, köszönöm! - kiáltott fel Sára, mikor kibontotta a dobozt és egy iPhone 5 kandikált ki belőle. Méghozzá arany. Menjen a fenébe.

Általános esetben kikerekedett szemekkel néztem volna, ahogy fogdossa össze-vissza és tűkön ülve várnám, hagy fogdoshassam én is, de tekintetemet alig tudtam levenni az óriási dobozról, ami az én nevem mellett pihent. Vajon a fiúk vannak benne? Beleférnének mind az öten ebbe a dobozba?

*Srácok, nem férek el. - nyavalyogna Louis. -Fogd már be, Louis, a végén még meghall minket. - sziszegne Zayn, majd halkan szitkozna, hogy elzsibbadt a keze. -Igen, Louis és ha meghall minket, oda a meglepetésnek és hiába utaztunk idáig. - értene egyet Liam és a végén kiderülne, hogy ő mindvégig a fallal szemben ült és neki beszélt. -Hát, azért, nem teljesen feleslegesen. Végre láthatjuk. - motyogna Harry, miközben Tommo derekát ölelgetné. -Harry. Két napja sincs, hogy utoljára láttad. - szólna bele Niall és fejét Zayn combjára hajtaná, miközben Zaynie már azon aggódna, szét ment-e tökéletes haja. -Te könnyen beszélsz, te a barátnőddel karácsonyozhatsz. - nyújtaná a nyelvét Harry, de a sötétben nem látná merre van a szőkeség, így véletlenül megnyalná Louis karját, aki erre felkuncogna. -De Elena nem is a barátnőd, Hazz. - érvelne Niall. -Na, jó, mindenki kuss. - lendítené ki oldalra kezeit Liam, amivel megpofozná a mellette kucorodó arab srácot - Ne haragudj, Zayn. -Nekem már mindegy. - legyintene, amivel homlokon csapná az ölében fekvő Niallert. -Hé, figyeljetek, szerintem elkezdett kibontani minket. - nézne felfelé Louis. -Mit is kell mondani?- kérdezné Niall. -Nagyon nehéz lesz, Niall, jól figyelj. Azt, hogy boldog hanukát. - szívatná Harry. -Mi van? - húzná fel édesen orrát Niall. -Ne hülyítsd már, Harry. - szólna közbe Liam - Annyit, hogy boldog karácsonyt, Elena.*

A gondolatra halkan felnevettem, mire anyu hozzám fordult és azt kérdezte kibontom-e még ma az ajándékom. Odamásztam a hatalmas, aranycsillagmintás csomagolópapírba rejtett ajándékhoz és, még máskor szépen lefejtek minden egyes celluxot, hogy ne sérüljön a csomagolás, most ott téptem, ahol tudtam és egy padlizsán lila bőrönd villant szemeim elé. Nem is foglalkoztam azzal, hogy mi is az igazából, az érdekelt, mi van benne, úgyhogy feltéptem a cipzárt és már majdnem be is fogtam a fülem, felkészülve arra, hogy az arcomba kiáltanak, de ehelyett a bőröndben semmi sem volt. Semmi. Se egy Louis, se egy Harry. Még egy Zayn sem. A könnyeim összegyűltek szememben, de megpróbáltam egy pillanatra még visszafogni őket.

-Nagyon szépen köszönöm. - erőltettem magamra egy mosolyt és anyu meg Viktor arcára is nyomtam két-két puszit.

-Gondoltuk, jól jön egy bőrönd, ha majd utazgatsz meg ilyesmi. - magyarázták bólogatva.

-Igen, köszönöm. Ne haragudjatok, de ki kell mennem a mosdóba. - álltam fel és, igazából csak magamban beszéltem, mert mindenki a húgom új telefonját bámulta.

Még be se léptem a fürdőszobába, a forró könnyek már száguldoztak az arcomon egyre sűrűbben és sűrűbben. Nem hisztiztem, nem toporzékoltam, mert nem a dühtől sírtam. Hanem, mert szomorú voltam és magányos. Csak lehajtottam a WC fedelét és ráhuppanva figyeltem magam a zuhanyzó üveg ajtajában, ami most tükörként szolgált. Orrom és szemeim vörösek voltak, szám kiszáradva nyílt résre, miközben könnycseppjeim csak potyogtak az ölembe. Nem csak arról volt szó, hogy a fiúk mindennél jobban hiányoztak, hanem a bőröndről is. Tavaly is bőröndöt kaptam, ugyanez a márka, csak ez egy mérettel nagyobb és lila, nem kék. Tudom, hogy nyűg vagyok a nyakukon, tudom, hogy azt akarják menjek el, de képtelenek felfogni, hogy amíg nem töltöttem be a tizennyolcat, addig nem lehet saját lakásom. Gondolom, ezért akarják, hogy költözzek a nagyihoz. Viszont, akkor nem lehetnék mindig itt, mikor ideutaznak a fiúk. Mi történt velem? Miért függök ennyire tőlük? Összeszorítottam a szemem és hátradőlve halkan ziháltam a levegőt, miközben a mellkasomba belefúródó fájdalom újból kínozni kezdett. Mostanában egyre gyakrabban fáj és, hiába szedem a gyógyszert, nem akar enyhülni. Holnap megint meg kell látogatnom az orvost, a héten már másodjára.

Anglia, Bradford, 20:38

Egyik oldalamon Safaa, másikon Waliyha, elől az anyósülésen, pedig Donyiha beszélt folyamatosan, én pedig csak hátradőlve élveztem hangjukat, ahogy először elkezdenek mesélni valamit, de aztán egymás haját tépik, amiért nem rájuk figyelek.

-Zayn, ne aludj már, hanem figyelj! - csapott a combomra Safaa, mire felnyitottam a szemem.

-Bocsi, mit mondtál? - néztem rá.

-Zayn, nem igaz, hogy megint nem figyeltél! - zúdították rám mindhárman, egyszerre.

-Imádok itthon lenni. - vigyorogtam, de ők már nem is figyeltek rám, hanem újra kezdték az egészet elölről. Mire hazaértünk megtudtam, hogy Donyiha egyre jobban kezdi megszokni a fősulit, Safaa dicséretet kapott matekból és Waliyha-nak barátja van.

-Szeretném majd megismerni. - öleltem át húgom vállát, de karomat egyből lerázta magáról.

-Minek?

-Öhm... nem tudom, ezt szokás mondani.

-Te nem vagy normális. Rayn-t meg hagyd békén. - rázta a fejét, majd tovább nyomogatta telefonját.

-Áh, szóval Rayn-nek hívják. És hogy néz ki? - próbáltam még szóval tartani, de ő csak lehuppant a kanapéra és rám se hederített. Legörbült ajkakkal vezettem anyára tekintetem, aki csak legyintett egyet, majd mosolyogva magához húzott.

-Örülök, hogy itthon vagy, drágám. - nyomott egy hosszú csókot az arcomra, mire én is megpusziltam.

-Jó látni. Hiányoztál. - öleltem meg szorosan mégegyszer.

-Te is, Zayn, te is nekem. - simította végig a tarkóm - Menj fel. Van egy meglepetésed. - kacsintott, én pedig kíváncsian ugráltam fel a lépcsőn.

A szobámba benyitva egy szőke lányt pillantottam meg, aki a lemezeimet vizsgálta. Amint meghallotta, hogy beléptem felém fordult, gyönyörű baba kék szemei felcsillantak és széles mosolyra húzta ajkait.

-Szia, Zaynie.

-Te hogy kerülsz ide? - kérdeztem, miközben egyre közelebb lépkedtem hozzá.

-Erre jártam és gondoltam benézek. Holnap reggel indul a gépem haza.

-Erre jártál?

-Oké, idejöttem. - sütötte le szemeit - Látnom kellett téged.

-Annyira hiányoztál. - simítottam végig egyik puha tincsén.

-Igen? - fogta meg arcán pihenő ujjaimat - Akkor már nem haragszol rám?

-Dehogyis. Úgy sajnálom, Perrie.

-Nehogy bocsánatot kérj, édesem. Én voltam a hibás.

-Felejtsük el, oké? - fontam karjaimat dereka köré és mindennél jobban kívántam már rózsaszín ajkait.

-De tudnod kell, hogy sajnálom. - túrt bele hajamba, amit kivételesen szó nélkül tűrtem.

-Tudom, hogy sajnálod. Pezz, szeretlek. - hajoltam le hozzá és hosszú, lusta csókot nyomtam szájára.

-Én is szeretlek. - sóhajtotta két csók között - Milyen volt Elena-nál?

-Nagyon jó, mint mindig, imádom a csajt. - mosolyodtam el, ahogy magam elé képzeltem Elena szép gyerekarcát  - De veled még jobb lett volna.

-Örülsz, hogy itt vagyok? - kérdezte, miközben leültem az ágyra és az ölembe húztam.

-El sem tudod képzelni mennyire. Nélküled nem lett volna teljes a karácsonyom.

-Hát, akkor, boldog karácsonyt. - ölelte át a nyakam és újból megcsókolt.

December 25. (péntek)

Írország, Mullingar, 20:38

-Anna, ő itt az édesanyám, Maura és az apukám, Bobby.

-Annyira örülünk, hogy végre megismerhetünk téged. Olyan izgatottak lettünk, mikor megtudtuk, hogy jössz, reméljük jól fogod érezni itt magad. - ölelte át anya, amit Anna illemtudóan viszonzott.

-Én is örülök, hogy megismerhetem.

-Niall nagyon sokat mesélt már rólad. És tényleg olyan gyönyörű vagy, mint ahogy mondta. - kuncogott apa, amitől barátnőm, természetesen, fülig pirult.

-Köszönöm, Bobby.

-És ő pedig a bátyám, Greg. - mutattam a kanapén terpeszkedő barna srácra.

-Szervusz, Greg. - nyújtotta Anna a kezét, de a bátyám csak egy halovány mosollyal biccentett.

-Szia. - majd tovább bámulta a TV-t, mire barátnőm arcáról lassan lehervadt a mosoly és kétségbeesetten pillantott rám.

-Körbevezetlek a házban, oké? - csaptam össze a két tenyerem, majd megragadtam Anna kezét és a ház hátsó részébe terelgettem, ahol a hálószobák voltak. Beléptünk az enyémbe és Anna ahelyett, hogy szétnézett volna csak állt, bambán maga elé meredve, mint akit sokkot kapott.

-Nem szeret. - suttogta.

-Mi? Ki? Ki nem szeret? - értetlenkedtem.

-A bátyád. Niall - ragadta meg a karom - valóra vált a rémálmom.

-Egész erősen szorítasz. - vizsgáltam aprócska kezét, amivel bal felsőkarom markolászta.

-Mi lesz ha sosem kedvel meg? Sose jöhetsz haza velem.

-Sokkal erősebben, mint gondoltam. - motyogtam meglepődve.

-Látod, ettől féltem. Te pedig csak bizonygattad, hogy úgyis mindenki meg fog kedvelni, de nézd, nem így lett.

-Fájdalmasan erősen. Hogy a fenébe csinálod?

-Vége van mindennek, amit elképzeltünk. A nagy családi, karácsonyi vacsora vagy, hogy később, a turné alatt, majd meglepjük őket, hogy idejövünk. Ketten, együtt.

-És még mindig egyre erősebben. Anna, ez már fáj. - pillantottam rá.

-De nem, ezt mind elfelejthetjük, mert én többet nem jöhetek ide.

-Szívem, ez eléggé fáj.

-Pedig még szinte meg sem szólaltam. Semmit nem csináltam, érted?

-Anna.

-Semmit, és már megutált.

-Anna! - sikítottam.

-Mi van?! - kiáltott rám nézve, mert eddig, igaz, hogy az én karomat fogta, de egész végig maga elé, az ágynak beszélt.

-Anna, fáj a karom!

-Mi? Ó, te jó ég... - engedett el végre és szája elé kapva kezét figyelte, ahogy bőröm a fehérből átvált pirosra, majd vörösre és végül kicsit lila is lesz.

-Istenem, szívem, annyira sajnálom, én nem is...

-Hogy vagy te ennyire erős? - dörzsöltem a karom.

-Nem..nem tudom, én..el nem tudod képzelni mennyire sajnálom.

-Semmi baj. - mosolyogtam rá.

-De, dehogynem. Ne haragudj, csak ideges lettem és..bevizezek egy zsepit és jövök.

-Tudod, mit? Te inkább maradj itt és nézz szét a szobámban, mert azt se tudod, hol a mosdó.

-Oké. - biccentett, majd egy csókot nyomott a karomra, ami egyre furább színű lett.

-Na, tessék, már nem is fáj. - mosolyodtam el újra, amit végre viszonzott, én pedig kisétáltam a szobából és ellépkedtem a fürdőig.

Mire visszamentem Anna az ágyamon ült és a telefonját nyomkodta. Az ágyamon, amit anya elfelejtett bevetni. És ott vannak a plüss állataim. De ciki.

-Elenával beszéltem. - magyarázta.

-Jól van?

-Nem igazán, de azt mondta, majd mindent elmesél és most inkább békén hagy minket.

-Puszilom, majd add át neki. Figyelj, ami Greget illeti... Mindig ilyen, ha nincs a közelében Denise, a felesége. Adj neki egy kis időt neki, tudom, hogy ő is meg fog kedvelni.

-Rendben. Szóval tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna.

-Megtennéd?

-Persze, szívem. - csókolt meg.

-Köszi. Akkor megkérdezem anyát, mikor lesz vacsora és tényleg megmutatom a házat.

Anglia, Wolverhampton, 20:38

-Mi az, hogy nem tud eljönni? - ripakodtam Ruth-ra, aki szőke haját fésülgette.

-Liam, kérlek. - sóhajtotta fáradtan.

-Nem, mert én eltudtam jönni. Nekem próbáim, koncertjeim és stúdiózásaim is vannak, dalokat is kell írnom, ezer meg annyi dolgom, mégis van annyi időm, hogy hazajöjjek a családomhoz karácsonykor.

-És balhét csapj. - tette hozzá, miközben letette a fésűt és kiment a szobájából, én meg követtem.

-Ruth!

-Ne nekem sajnáltasd magad. Amúgy sincs semmi okod rá, azt csinálod, amit szeretsz.

-Én nem sajnáltatom magam. - lépkedtem le mögötte a lépcsőn és követtem a konyhába is, ahol anyu főzött valami fura színű levest.

-Akkor ne Istenítsd magad, ne hősködj.

-Nem is hősködöm, hogy mondhatsz ilyet? Anya!

-Liam? - kapta felém a fejét, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem érdekli a dolog.

-Mindegy. - legyintettem.

-Figyelj, Nicola a barátjával tölti a karácsonyt és kész, fogadd el. - vett fel Ruth is egy kötényt, én meg felpattantam a pultra - Végre összejött neki, tudod, mennyire szeretett volna egy komoly kapcsolatot. Inkább örülj neki.

-De olyan rég láttam. - görbítettem le ajkaim.

-Akkor még egy kis ideig kibírod. Na, szállj le a pultról.

-Miért? Úgy szeretek itt ülni.

-Liam, szállj le, mert le fogsz esni. - szólt közben anya is.

-Anya, nem vagyok már 10 éves. - nevettem a pulton maradva.

-Hanem a duplája, úgyhogy dupla annyi az esély arra, hogy leess.

-Nem, épp az, hogy fele annyi. Ez fordított arányosság.

-Ne, csak ne kelljen még karácsonykor is matek kifejezéseket hallgatnom. - szólalt meg a nővérem fáradt hangon, mi meg észre se vettünk, hogy az ajtóban áll. 

-Nicola. - kiáltottam fel és le akartam szállni, de a lábam beakadt az egyik fiók kampójába, így a pultról egyenesen pofára estem a padlóra. A többiek már rég őt ölelgették, de esésemre felém pillantottak.

-Ennyit a hülye arányosságodról. - dünnyögte mellettem Ruth.

-Jól vagyok, köszi. - morogtam.

-Én megmondtam, hogy ez lesz. - rázta a fejét anya - De, persze, miért is hallgatnál rám?

-Gyere, te szerencsétlen. - segített fel Nicola és magához húzott.

-Hogyhogy itt vagy?

-Ez mégis csak a karácsony, amit a családommal szeretnék tölteni.

-Ha láttad volna Leeyum mennyit hisztizett, amiért nem vagy itt. - biccentett felém Ruth.

-Ez nem is igaz. - próbáltam tagadni - De annyira örülök, hogy itt vagy. - öleltem meg mégegyszer.

-Én is. Ő itt pedig a barátom, Colin. - mutatott maga mögé.

A srác, vagy férfi, vagy ki, magas volt, szőke haja az álláig ért és két combja együtt volt olyan vékony, mint az én jobb karom. Remek, a nővérem beszerzett egy szőke parókás pálcikát. Miután mindenki bemutatkozott én jöttem és próbáltam szigorúan ránézni.

-Szia, Liam vagyok, Nicola öccse.

-Hello, Colin. Igen, tudom ki vagy, imádom a zenéd.

-Tényleg? - csillant fel a szemem és már el is felejtettem, hogy elvileg nem kéne bírnom a srácot.

-Igen, tényleg nagyon király, amit csináltok és számunkra elképzelhetetlen mennyi munkával jár ez.

-Hát igen, de azért van néha egy kis szabadidőnk, mikor haza tudunk jönni. - pillantottam Nicolara, aki csak nevetve legyintett, hogy hagyjam már békén.

-A családod büszke lehet rád.

-Azok is vagyunk. - lépett be a konyhába apa - Geoff Payne, örülök, hogy megismerhetlek.

-Colin Charls. Úgyszintén.

-Boldog karácsonyt, Colin. - küldött felé egy mosolyt apa.

-Boldog karácsonyt, Mr. Payne. - bólintott az új családtagunk.

December 26. (szombat)

Anglia, Doncaster, 20:38

-Basszus, hogy miért vagytok ennyien... - bosszankodtam halkan. Anya, Daniel, a négy húgom, meg mamáék. És mi lesz, ha anya megszüli még azt a két kis csöppséget is, akik most még a hasában pihennek?

Miután elrendezgettem minden egyes kis ajándékot a fa alatt, míg a többiek a fürdőszobában csinosítgatták magukat, én is felmentem a szobámba, hogy felvegyek valami ünneplő félét. A fekete farmeromhoz és fehér pólómhoz felkaptam egy zakót és ujjaimmal kétszer végigszántottam a hajamon. A következő pillanatban a telefonom megcsörrent, én pedig ijedten rezzentem össze.

-Louis... - hallottam Eleanor kétségbeesett hangját a vonal másik végéről.

-El, baj van? - vettem fel egyből a kabátom, készen arra, hogy bármelyik pillanatban érte menjek.

-Igen... Apa és én... Louis, olyan nagyon kiabált. - sírta keservesen.

-Semmi baj, édesem, mondd, hogy hova menjek.

-Sehova, itt vagyok a házatok előtt.

-Mi? - motyogtam, de már ki is nyomtam és futottam le a lépcsőn. Az ajtót kitárva tényleg Eleanor-ral találtam szemben magam. Arca kipirult a hidegtől, de szinte alig látszott ki sapkája és sálja közül. Szemei csillogtak és vörösek lettek, fogai össze-össze koccantak a hidegtől, keze, amely a bőröndöt markolászta remegett, mint a nyárfalevél.

-Istenem, gyere. Gyere be, mert megfagysz. - húztam a karjánál fogva. Lesegítettem róla kabátját, a bőröndöt pedig a falhoz állítottam és bekísértem a nappaliba. Leültettem a kandalló mellé és öntöttem neki a forró teából.

-Köszönöm. - fogadta el és hosszan belekortyolt.

-Hogyan jutottál egyáltalán ide?

-Stoppal. Képzeld egy nagyon cuki, directioner kislány apukája vett fel, és annyit kért cserébe, hogy kövesd be twitteren. - emelte rám hatalmas, gyönyörű szemeit, én pedig röviden felnevettem.

-Olyan butus vagy, El. Miért nem mondtad, hogy menjek érted?

-Mert még mindig nincs meg a jogsid?

-Apával elmentünk volna.

-Nem akartam megzavarni a karácsonyt.

-Máskor ilyet ne csinálj, jó? - öleltem át és egy hosszú csókot nyomtam szájára, ezután pedig bólintott - El akarod mondani, mi történt?

-Majd holnap. - bújt hozzám - Most inkább el akarom felejteni.

-Louuuuuuuu! - hallottuk fentről Fizzy kiáltását - Anya kérdezi, hogy felvetted-e az öltönyt!?

Ez volt a jelszó, vagyis azt kérdezte meg vagyok-e az ajándékokkal.

-Igen, jöhettek! Megérkezett Eleanor is! 

-El! - futott le a név hallatára Lottie és barátnőm nyakába borult, aki mosolyogva húzta magához húgomat.

-Örülünk, hogy te is itt vagy. - jött le anya és utána Daniel is.

-Nagyon sajnálom, hogy ilyen hirtelen betoppantam. Holnap már megyek is vissza.

-Addig maradsz, ameddig szeretnél. - ölelte át anya. 

-Na, akkor, kibontjuk az ajándékokat? - ugrált Phoebe.

-Persze, essetek neki. - engedte meg Daniel, aki szerencsére hamar beleszokott a családba és a lányok is apjukként tekintenek rá.

-Neked is van ajándékod. - suttogtam barátnőm fülébe, mire meglepetten nézett rám.

-Azt mondtad nem találtál semmit.

-Ha azt mondtam volna, hogy már megvettem, akkor képes lettél volna megkeresni és most nem lenne meglepetés.

-Édes vagy. - puszilta meg az arcom - Szeretlek, Louis.

-Én is téged. Boldog karácsonyt. 

Anglia, Holmes Chapel, 20:38

-Harry, moss kezet vacsora előtt! - kiáltott fel anya.

Megigazítottam a nyakkendőm és próbáltam eligazgatni göndör tincseimet, de nem igazán sikerült. Ez is csak Ellynek megy. Nem igazán értem a gondolataimat mostanában, ahogy az övéit sem. És már megint körülötte jár az agyam, hát ez hihetetlen. Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből akár egy csak pillanatra is. Folyamatosan azt képzelem el, milyen lenne, ha itt lenne, ha együtt karácsonyoznánk, ha már végre együtt lennénk. Szeretem, de miért is nem mondom el ezt neki? Ja, igen, mert elvileg barátja van. De kit érdekel? Meg tud ez a tény állítani engem? Persze, hogy nem, Harry Styles-t semmi sem állíthatja meg. Istenem, kezdek komolyan megbolondulni.

-Harry, vacsora! - kiáltott anya újból, mire magamhoz tértem.

Magam mellé pillantottam, le a telefonomra és benyomtam a hívást. Hmm kicsöng... első csöngés...teljesen hülye vagyok...második...miért csinálom ezt?...harmadik...csak fájdítom a szívem...negyedik...el kellene felejtenem...ötödik...Elly, miért nem veszed fel?...hatodik...menj a fenébe...hetedik...tudod mit...?

-Haló? Harry? - hallottam meg a hangját, mire kővé dermedtem.

-Elly?

-Igen, szia. Jó hallani a hangod. Jól telik a karácsony? Annyira hiányoztatok már. - csevegett könnyedén, én pedig köpni nyelni nem tudtam. Hangjától zsibbadni kezdett a lábam és izzadni a tenyerem, de úgy, hogy a telefon majdnem kiesett a kezemből. Átvettem a másikba és lehuppantam az ágyra.

-Te is nagyon hiányzol. - sóhajtottam.

-Harry, gyere már! - kiáltott most Gemma.

-Úgy hallom menned kell. - kuncogott.

-Igen, igen. Ne haragudj, hogy zavartalak.

-Egyáltalán nem zavartál, örültem, hogy beszéltünk. Vagyis, hogy felhívtál... - javította ki magát, mert ezt a pár mondatot nem igazán lehet beszélgetésnek nevezni.

-Majd még hívlak. Boldog karácsonyt.

-Boldog karácsonyt, Harry. - köszönt el, majd kinyomta.

Leszaladtam a lépcsőn és megálltam az ajtóban, belesve az étkezőbe, ahol már mindenki ott volt.

-Kezet mostál? - nézett rám anya.

Nem volt ciki, ott volt az egész család, a nagyimtól a másodunokatesóimig, mindenki, ráadásul mindenki engem bámult és figyelte, ahogy anyám még most is megkérdezi kezet mostam-e, mikor már elmúltam 18.

Bólintottam, majd hangosan kihúztam a székem és leültem. Bele két műanyag építőkockába, amit valószínűleg az ötéves kislány hagyott ott, akivel fogalmam sincs milyen a kapcsolatom. Szomszéd, családtag vagy barát? Felszisszenve dörzsöltem meg a fenekem, majd lesöpörtem őket a helyemről. Mondanom sem kell, hatalmas ricsajjal értek földet, mire páran a fülükhöz kaptak és a kislány pedig elkezdett sírni.

-Elnézést. - motyogtam, majd anyára néztem, aki egy jó nagy sóhaj után mosolyt erőltetett az arcára.

-Szerintem kezdjünk neki. Ki mit kér?

Másfél óra után bevonultunk a nappaliba és mindenki a tőle legtávolabb ülő emberhez kezdett beszélni, így már messze nem volt olyan kínos csend, mint a vacsora elején. Percenként néztem a telefonomra, hogy Elly nem hagyott-e üzenetet, majd egy ismerős hangot hallottam a vállam fölött.

-A barátnőd? - biccentett a képernyőzárómra, amin hatan voltunk. Elly, a fiúk és én. A selfit Niall készítette, mint a legtöbbet. Mindannyian már-már idegesítően boldogan vigyorgunk rajta.

-Ő csak egy barát.

-Úgy szorítod magadhoz, mintha az életed múlna rajta. - libbent elém a hanghoz tartozó szőke hajkorona. Lily. Az első emlék, ami eszembe jutott róla, hogy megcsókoltam tizenhárom évesen, mert tudtam, hogy odáig van értem, majd később a fiúkkal jól kiröhögtük, amiért a csók után elfutott. De ezt, persze, ő nem tudta. Utána egy évig hozzám sem mert szólni, én pedig két héttel később már másnak csaptam a szelet.

-Ez ennyire látszik a képen keresztül?

-Kiszúrom az ilyesmit. - villantotta meg fogait. Szép mosolya volt. Egyébként nagyon szép lány volt. De Elly nyomába sem ért. - Hogy hívják?

-Elena.

-És hogyhogy nincs itt veled?

-Mint mondtam, nem a barátnőm. Ő otthon van, a családjával, ahogy én is.

-És akkor miért álldogálsz itt egyedül? Miért nem hívod fel?

-Hát, mert... - itt elhallgattam, még tátogtam magamban, ő pedig felhúzott szemöldökkel nézett rám.

-Nézd csak, ez az én ajándékom. - húzta ki a kezemből a telefonom, majd kikereste Elly nevét és rányomott a hívás gombra. Értetlenül kapkodtam a tekintetem, mikor visszanyomta a készüléket hozzám és betolt a legközelebbi üres szobába.

-Boldog karácsonyt. - kacsintott.

-Neked is. - mosolyodtam el, majd ő bezárta maga után az ajtót, én pedig egyedül maradtam. Vagyis nem teljesen egyedül, mert a következő pillanatban Elly felvette.

-Szia, Harry. Örülök, hogy visszahívtál.

-Zavarlak? Mit csinálsz?

-Dehogy, csak olvastam. Milyen a buli nálatok?

-Csak egy személy tudná feldobni a hangulatot, de az most nem lehet itt.

-Tommo is otthon van még a családjával, ugye?

-Rád gondoltam, Elly. - mormogtam halkan. A vonal túlsó felén síri csönd. Lapozzunk - Mindenki nagyon aranyos és rengetegen vannak itt. Olyannal is találkoztam, akit öt éve nem láttam.

-Régi jó barát?

-Igen, Lilynek hívják. - bólintottam, miközben zsebre dugott kézzel, már hatodjára kerültem meg az ágyat.

-Áh, szóval egy lány. Van okom féltékenykedni? - kuncogott.

-Nem, dehogy. Ő csak egy barát. - hmm... ugyanezt mondtam Lilynek Elenaról. Nagyon érdekes. De amúgy is, hogy érti Elly, hogy van-e oka féltékenykedni? Miért, ha azt mondanám igen, akkor féltékeny lenne? Vajon, mire lenne képes? Idejönne csak ezért, hogy megnézze magának a lányt?

-Két nap, Harry, el tudod ezt hinni? Két nap és újra találkozunk.

-Két nap és újra ölelhetlek. - ültem le végre az ágy szélére.

-Két nap és újra belenézhetek a gyönyörű szemeidbe. - suttogta, mire behunytam a szemem, majd hátradőltem.

-Két nap és újra érezhetem az illatod. - mondtam én is ugyanolyan halkan.

-Két nap és újra megcsókolhatlak. - motyogta, majd élesen beszívta a levegőt, mint aki felébredt az álmából és rájött mit is mondott igazából. Nekem kipattantak a szemeim, óriási lendülettel felültem és figyeltem, mit fog mondani.

-Igen. - szólalt meg végül, megerősítve, hogy azt mondta, amit hallottam - Nem tudom, hogyan fogom kibírni ezt a két napot.

-Én sem. - válaszoltam, még mindig a meglepettségtől fojtott hangon.

-A többiekkel mennyit beszéltél? Hogy vannak? - terelte a témát, mint mindig. Mielőtt ezt a fejéhez vághattam volna, felpattantam és hadarni kezdtem.

-Ne haragudj, Elly, mennem kell. Majd még beszélünk. Szia. - és a válasz megvárása nélkül kinyomtam.