Biztos volt már nektek is olyan érzésetek, hogy még a legnagyobb tömegben is egyedül érzitek magatokat. Szinte egész nap csak bámultok előre, senki és semmi nem tud lekötni, a hangok eltompulnak, mintha egy néma filmben lennél, ahol a szerencsétlen főszereplőt játszod, aki csak sajnáltatja magát. Az emberek csak tátognak körülötted, ha azt gyanítod hozzád szólnak, mosolyogsz és bólogatsz, de nem is érted és nem is akarod megérteni, mit akar. Az elmédet egyre több és több emlék lepi el arról a személyről vagy azokról a személyekről, akikkel jól érezted magad, akiket szeretsz, de most nincsenek körülötted. Egy-egy emlékképnél a szíved vadul dobog, másnál összeszorul a torkod és majdnem elsírod magad, mert tudod, hogy többször nem élheted át azt a pillanatot, bármennyire is szeretnéd. A testedet szinte nem is érzed, nem emlékszel semmire az elmúlt órákból, hisz te egy teljesen más világban voltál, kérdezgetik mi a baj, de egy normális mondatot nem tudsz kinyögni, mert csak a félig vagy ott. Nem ugrik be, nem tudod milyen órákon voltál, mikor, ki ült melletted, egyáltalán kikkel találkoztál ma, mi történt veled, miért lettél ennyire antiszociális, miért temetkezel az emlékekbe? Senki sem érti meg, senki sem értheti meg, amíg nem élte át, hogy milyen is mikor igazán hiányzik valaki, mikor, azért nem engeded, hogy az emlékek felejtésbe merüljenek, mert így, még úgy érezheted, hogy itt vannak veled. Biztos volt már nektek is ilyen érzésetek.
Szóval a mai napom így telt. Utolsó óra után Cortez állt meg előttem, mire kíváncsian néztem fel rá.
-Mit szeretnél?
-Hazakísérhetlek?
-Szeretnél hazakísérni? - húztam fel a szemöldököm.
-Persze, nem engedem, hogy egyedül legyél. - fogta meg a két karom, közel húzott magához és egy puszit nyomott a homlokomra, én pedig szorosan megöleltem.
-Köszönöm.
Elsétáltunk a buszmegállóig, felszálltunk a buszra és, mivel csak egy ülőhely volt beleültem Cortez ölébe.
-Egy buszon jöttünk össze. - ráztam a fejem mosolyogva.
-Meglepődtem, mikor megcsókoltál. Nem hittem volna, hogy lesz esélyem, de gondoltam, egy próbát megér.
-És megérte? - néztem a szemébe.
-Persze. - puszilta meg az arcom.
-Amúgy meg, te csókoltál meg először.
-Nem, először te, én meg visszacsókoltalak.
-Mi? - nevettem fel - Biztos vagyok benne, hogy te csókoltál meg engem. Ha akarod visszakeresem a naplómban, mindent részletesen leírtam.
-Te naplót írsz? - ráncolta a szemöldökét.
-Nem régóta, még egy hónapja sincs, de igen. Miért?
-Nem néztem volna ki belőled.
-Miért nem?
-Nem tudom. - vonta meg a vállát - A mai nap után teljesen azt hittem, hogy a fejedben lévő emlékekből táplálkozol, nem írod le, ami történik veled.
-Ezt hogy érted?
-Egész nap csak bámultál magad elé, mint egy holdkóros. - karolta át a vállam, miután leszálltunk a buszról és elindultunk Betti házához - Gondolom elvoltál a saját kis világodban, ahol a többiek is ott vannak.
-Mondhatni. - mosolyodtam el - Szerinted ez baj?
-Nem, még nem tudod elengedni őket, ez érthető. Bármilyen rövid ideig is voltak itt, nagyon szoros lett a kapcsolatotok.
-Ezzel arra akarsz kilyukadni, hogy...?
-Hogy biztos visszajönnek. - nézett le rám.
-Legyen igazad. - sóhajtottam, majd kikerestem a kulcsot a táskámból és kinyitottam a kaput.
-Ne menjek be veled, amíg Betti nem jön meg? - ajánlotta fel.
-Nem kell, köszi, hogy elkísértél. - öleltem meg és adtam egy puszit az arcára.
Viszont, amint betettem a lábam a házba, levetkőztem és beültem a konyhába neki állni tanulni, túlságosan egyedül éreztem magam. Hogy eltereljem a gondolataim megcsináltam a házikat és nagyjából megtanultam, amit kell, utána lehuppantam a TV elé, de nem kötött le, ezért megcsörgettem anyát.
-Szia, kincsem. - szólt bele.
-Szia, anyu.
-Miért vagy ilyen szomorú? - talán egy kicsit ismer...
-Hazamentek a fiúk.
-Jaj, szívem, úgy sajnálom. Nem akarsz átjönni egy kicsit?
-Nem, nem akarlak titeket zavarni.
-Olyan kis buta vagy, már, hogy zavarnál?
-Jó, akkor holnap benézek.
-Kis makacs. - nevetett.
-Milyen a lakás?
-Nagyon kis otthonos, mindenki szereti. Persze, nem olyan tágas, mint egy családi ház, de szép és hangulatos, főleg így, hogy minden második lépésemben beleütközök egy dobozba.
-Holnap segítek kipakolni. Viszem Cortez-t is, több kéz többet bír.
-Rendben, hozd csak a kis barátodat is. - mondta, de éreztem, hogy már nem nekem szenteli az összes figyelmét.
-Zavarlak, anyu?
-Te sose zavarsz, kincsem.
-Anya.
-Jött egy ügyfele Viktornak, mindjárt visszahívlak. - na, tudtam én, hogy van valami.
-Nem kell, holnap úgyis találkozunk. Szia, anyu, puszilok mindenkit.
-Mi is puszilunk téged, holnap el ne felejts. Á, jó napot! - köszönt az ügyfélnek és letette, én pedig a TV-t kezdtem bámulni. Egyedül éreztem magam, de nem akartam Cortezt zaklatni.
Ránéztem a telefonra és felvettem, majd vissza is tettem az asztalra. Pár perc után újra azt figyeltem, újra a kezembe vettem, de csak a névjegyekig jutottam, visszadobtam a telefont. Felmentem átöltözni itthoni ruhába és, mikor lementem nem bírtam tovább, felhívtam Cortezt.
-Még csak másfél órája váltunk el. Máris hiányzom? - kacagott a telefonba.
-Át tudsz jönni?
-Öt perc és ott vagyok.
Ujjaimmal a combomon dobolva vártam, hogy megérkezzen, de mikor csöngetett mégse mentem egyből kinyitni a kaput. Végül felálltam és kitártam az ajtót, amint megláttam meggondoltam magam és ezt mondtam:
-Bocsi, téves riasztás, mégsem kell átjönnöd, megleszek egyedül. - és becsaptam az ajtót. A nappali ablakon át láttam, hogy néhány pillanatig felhúzott szemöldökkel, értetlenül áll a kapu előtt, majd elindul visszafelé, mire lefejeltem az ablaküveget és szaladtam az ajtóhoz.
-Cortez, várj. - kiáltottam utána - Gyere be mégis.
-Elena, nem vagyok se a csicskád, se a bábod, amit úgy rángatsz, ahogy akarsz. - tárta szét karjait - Eljöttem, mert hívtál, de aztán elküldtél. Szólj, ha végre eldöntötted mit akarsz.
-Igazad van, sajnálom. De ne menj el, kérlek. - viszont ő elindult én pedig úgy, ahogy voltam, zokniban kifutottam az utcára és hátulról megöleltem - Kérlek, ne hagyj egyedül. Tudom mit akarok, azt, hogy itt maradj velem.
-Jó, rendben, de akkor most már bármit mondasz, estig itt maradok. - adta be a derekát, egy kis idő után, majd megfordult felkapott az ölébe és bevitt a házba.
-Köszönöm.
-És mit csináljunk?
-Nézzünk valamit. - vetettem fel az ötletet.
-Mit?
-Valami filmet.
-Azt gondoltam. - nevetett - De milyen filmet? Animációsat vagy ne?
-Ööö...ne. Rendes filmet. Vígjátékot. Tudsz valami jót mondani?
-Már rég meg akartam nézni a Rossz szomszédságot.
-Oké, jöhet. - szóval bekucorodtunk a nappaliba, egy paplannal, két bögre forró kakaóval és a laptoppal és megnéztük Troy Bolton, vagyis igazából Zac Efron egyik filmjét, amiben be kellett vallanom, nagyon jól nézett ki. Ahhoz képest, hogy milyen kis pisis volt még a High School Musical-ben, itt rendesen összeszedtem magát, ki volt gyúrva meg minden, de sajnos ezt nem volt kivel megbeszélnem, nem Corteznek való téma volt. Film közben Betti is megérkezett és elkezdte csinálni nekünk a vacsit, majd film után szinte ő könyörgött Corteznek, hogy maradjon vacsorára, aki végül velünk evett.
-Jó volt a film? - kérdezte Betti, miközben saját rakott krumpliját majszolta.
-Nagyon jó. - mosolyogtam el és, ahogy felelevenítettem, röhögnöm kellett.
-Vicces volt, jó, hogy ezt néztük, mindkettőnknek jobb kedve lett. Nem? - pillantott rám Cortez, mire bólogattam.
-Köszönöm a vacsorát, Betti, igazán finom volt, de most már tényleg mennem kell. - állt fel Cortez vacsora után, mire én is felpattantam és kikísértem a kapuhoz.
-Nagyon szépen köszönöm, hogy itt maradtál. Jövök eggyel. - öleltem meg.
-Dehogyis, jól éreztem magam. Én köszi, hogy maradhattam. - puszilta meg a homlokom, majd elengedett, pár méterre tőlem még visszafordult, intett egyet és eltűnt. Visszamásztam a házba, Betti éppen mosogatott, így odaálltam mellé és segítettem neki.
-Kérdezhetek valamit? - néztem rá, miután leöblítettem egy tányért.
-Persze, bármit.
-Miért mondtad azt Liam-nek, hogy tudja, hogy miért és mennyire vagyok fontos neked? - amint kiejtettem a számon a mondatot, Betti kezéből kiesetek az evőeszközök, amiket éppen mosott.
-Hallgatóztál?
-Csak el akartam köszönni Liam-től és éppen bent voltál nála. Én nem akartam...
-El akartam már mondani, de azt hittem még egy kis ideig titokban tarthatom. - nyelt egy nagyot - Ígéred, hogy nem fogsz megharagudni rám?
-Persze. Miről van szó?
-Feszengtem, mikor az eltűnt unokatestvéreidről beszéltél. A nagymamád felismert, mikor nála voltunk. Azt mondtad ugyanolyan főnökösködő vagyok, mint Rebeka nénikéd, én meg azt mondtam, hogy, mint az anyukám.
-Mire akarsz kilyukadni? - ráncoltam a szemöldököm.
-Én vagyok az eltűnt unokatestvéred, Elena. - mondta ki és most az én kezemből esett ki a villa.
-Micsoda? - kaptam a szám elé a kezem.
-Ne haragudj rám, kérlek. Nem tehettünk mást, tudom, hogy borzasztó fájdalmat okoztunk mindenkinek, de ez tűnt a legjobb megoldásnak.
-Istenem. - öleltem meg szorosan és össze-vissza puszilgattam.
-Jól van, jól van. Kössünk alkut. - húzódott el egy kicsit, hogy a szemembe nézzen - Először gyorsan elmosogatunk, aztán leülünk a nappaliba és minden kérdésedre válaszolok. - vadul bólogattam, majd vigyorogva tovább öblítettem az edényeket, miközben próbáltam eldönteni, hogy milyen kérdéseket akarok neki feltenni. Annyi volt, hogy mikor leültünk a kanapéra el se tudtam kezdeni.
-Mi a neved? - tettem fel végül az első kérdésem, mire Betti felnevetett.
-Bettina Blake.
-Hogy-hogy?
-Tudod, az anyukád ír és neki a bátyjának a gyerekei vagyunk.
-Ja, értem, persze, anya leánykori neve Dália Blake. Hol van az öcséd?
-Miskolcon.
-Őt hogy hívják?
-Alex. Alex Blake.
-Miért mentetek el?
-Hallottuk, ahogy anyáék arról beszélgetnek, hogy nem tudnak eltartani minket és, hogy valamelyikünket el fognak ajándékozni. Mint egy... - szeme csillogni kezdett és vett egy mély lélegzetet, majd folytatta - mint egy csomagot. Mint egy rossz, elhasznált játékot, odaadnak egy teljesen ismeretlen embernek, hogy ő hátha tud velünk kezdeni valamit. Aznap este döntöttük el, hogy elmegyünk. Alex hét éves volt, én meg kilenc.
-Szóval, azért, hogy ne válasszanak el titeket egymástól, gondoltatok egyet és világgá mentetek?
-Igen. - bólintott.
-Ha láttad volna Rebeka nénikémet... - ráztam fejem.
-Tudom, tudjuk, de akkor annyira logikusnak tűnt. Önzők voltunk, arra gondoltunk, hogy nekünk, hogy lenne jó, arra nem, hogy anyáéknak ezt milyen lesz átélni.
-Annyira örülök neked. - bújtam hozzá - Mikor akartad elmondani?
-Nem tudom, de nem most.
-Tudod, mit fogunk csinálni holnap?
-Nem akarok visszamenni. Nem akarom látni a szomorú arcukat és, ahogy azt mondják csalódtak bennünk.
-Ez hülyeség. - néztem a szemébe - Örülni fognak nektek, hidd el. Annyira meg lesznek illetődve, annyira boldogok lesznek, hogy nem a múltra fognak koncentrálni, hanem arra, hogy újra velük vagytok.
-Azt mondod?
-Azt. - mosolyogtam - Elmondhatom Annának?
-Persze. - nevetett, mire felugrottam, megkerestem a telefonom és visszahuppantam mellé. Tárcsáztam Annát, de nem vette fel, ezért megpróbáltam Niall-t is, viszont ő meg ki volt kapcsolva. Hívtam mindegyikőjüket, viszont senki sem válaszolt. Az előbbi jó kedvemnek már nyoma se volt, mikor fél óra után, az ablakon kibámulva tartottam a fülemhez a telefont és imádkoztam, hogy vegye fel Anna. De nem vette. Én pedig engedtem, hogy egyetlen egy könnycsepp lecsorduljon az arcomon.
-Na beszéltetek? - támasztotta állát a vállamra Betti, hátulról átölelve.
-Nem. - suttogtam, majd megtöröltem a szemem és tovább figyeltem az esőcseppek versenyét az ablak üvegén, mint parányi versenyautók a pályán, süvítettek lefelé.
-Sajnálom. Lehet, hogy fáradtak voltak és még dolgozniuk is kellett, majd holnap beszélgettek - puszilta meg az arcom - Megyek aludni.
-Rendben. - fordultam szembe vele és hosszú öleléssel búcsúztam - Jó éjszakát.
-Jó éjt. - puszilta meg a homlokom és felbaktatott a lépcsőn. Pár perc múlva a fenti folyosó elsötétedett és hallottam, ahogy Betti bezárja ajtaját. Újra egyedül.
Elmentem a konyhába, ettem joghurtot keksszel, majd fogat mostam, átöltöztem és bekucorodtam a nappaliba egy vastag paplannal. Mivel biztos voltam benne, hogy még nem tudnék aludni, ezért bekapcsoltam a TV-t és próbáltam valami nézhetőt keresni. Végül megálltam a Shrek-nél és izgultam, azért, hogy ki tudják szabadítani Fionát a toronyból, de abban a pillanatban a telefonom megcsörrent és én, mint egy őrült kiestem a kanapéból és négykézláb másztam el az asztalig, alig bírtam felvenni a telefont, úgy remegtek az ujjaim.
-Haló? - lihegtem bele.
-Szia, Elena. Kerestél.
-Liam. - húztam széles mosolyt az arcomra, majd visszavánszorogtam a kanapéra - A többiek?
-Már alszanak. Mit szerettél volna?
-Csak, hogy épségben megérkeztetek-e?
-Persze, mindenki megvan, ne aggódj.
-Már, hogy ne aggódnék? Ha ezerszer nem csörgettelek meg titeket, akkor egyszer se.
-Volt egy fellépésünk és riportunk a francia X-Faktor-ban, itthon meg újságírók, fotósok és rajongók vártak, aztán meg körbe mutattuk Annának a házat és most veled beszélek.
-Ooh. Ne haragudj. Nem gondoltam volna, hogy már aznap, mikor visszaértek, ekkora felhajtás lesz.
-Semmi baj. Jó hallani a hangod. - szinte hallottam, hogy mosolyog.
-A tiédet is. Nagyon hiányoztok.
-Milyen volt a mai napod? Volt valami a suliban?
-Nem, semmi. Olyan voltam, mint egy élő-halott, ti jártatok az eszemben, nem is emlékszem semmire..
-Elly. Tudtommal ezt már Louis-szal és Harry-vel is megbeszélted, kétszer. Figyelj rám! Nem szabad megengedned magadnak, hogy ennyire lesújtson az, hogy eljöttünk. Nem létezik olyan, hogy gyászolj utánunk, értetted? Szedd össze magad, kislány.
-Rendben, igyekszem. - bólintottam, bár nem látta. Igaza volt.
-Hidd el, nekünk is nehéz.
-Mégis történt valami ma. - ugrott be hirtelen.
-Na, mesélj.
-Jó, mondjuk te valószínűleg tudtad, de nekem csak most szóltak. Betti az unokatestvérem.
-Elmondta? De örülök neki.
-Hát, aha, fogjuk rá. Mióta tudod?
-Már aznap este elmondta, mikor először átjöttél vacsorára.
-Hé, de akkor, ha Betti a rokonom és te Betti rokona vagy, akkor... - gondolkoztam hangosan.
-Igen, mi is rokonságban állunk, valamilyen szinten.
-Te jó ég! Liam, ez fantasztikus! Liam Payne a rokonom, el sem hiszem. Wáow! - örültem.
-Én is örülök, hogy a rokonod lehetek. - nevette el magát - Még a végén Niall féltékeny lesz.
-Hihetetlen. Öt bátyám is lett hirtelen.
-Bizony, nekünk meg egy hugicánk, akihez vissza fogunk menni.
-Mikor?
-Leghamarabb, durván, egy hónap múlva tudunk menni. Együtt fogjuk gyűjteni a csokikat Halloween-kor, okés?
-Okés. - mosolyodtam el.
-Most már aludj, én is fáradt vagyok.
-Holnap is beszélünk?
-Ha nem is velem, de valakivel tuti beszélsz majd. Szép álmokat.
-Jó éjszakát. Puszilok mindenkit.
-Átadom. - és ezzel letette. Boldogan hajítottam a telefonom a párnák közé és terültem szét a kanapén, magamra húzva a takarót. Összehúztam magam, egész kicsire és összeszorított ajkakkal és szemekkel próbáltam ideképzelni Harry-t, ahogy hátulról átölel és a hajammal játszik.
Hajnalban ijedten ébredtem fel, rájöttem, hogy itt aludtam el a nappaliban és leestem a kanapéról. Bezzeg, ha itt lenne Harry, akkor ez nem fordult volna elő. Na, jó, ez már beteges, este ő az utolsó és mikor felébredek ő az első gondolatom. Nagyon sürgősen vissza kell rázódnom a normális életbe, különben megőrülök. Nem is mentem fel a szobánkba, hanem a Louis-ékéba vonszoltam be magam és dőltem le az ágyra. Feltúrtam az egészet, az egyik paplant átöleltem, a másikkal betakaróztam és olyan gondolatok felé próbáltam terelgetni magam, mint a suli, a házik, Dorciék, anyuék, Betti, Liam, Zayn.... Nem és nem!
Durcásan a másik oldalamra fordultam és kiürítettem az agyam. Elkezdtem egy lassú dallamot dúdolni, lehetőleg olyat kerestem, ami nem One Direction és kezdtem elálmosodni. De mielőtt végleg elaludtam volna, hallottam, ahogy az elmémben Harry megszólal: Elly.A hangra egyből éberebb lettem és felkaptam a fejem, hátha nem csak képzelődtem és tényleg itt van Harry. Szétnéztem a szobában, megnéztem a paplanom alatt és a szekrényben, majd kifutottam és végig néztem a nappalit, a konyhát és a zeneszobát is. Felszaladtam a lépcsőn benyitottam minden egyes szobába és a fürdőbe is, de nem láttam sehol. Visszavonszoltam magam az ágyamhoz, nem is értem, miért kerestem ennyire kétségbe esetten. Elment és kész, el kell fogadni. Na, remek, most kezdhetem az egész elalvós dolgot előröl, megőrülök magamtól.
