*Harry szemszöge*
Leérve az a látvány fogadott, hogy Betti egy magas szőke srácot ölelget, a többiek meg szemöldök ráncolva figyelik őket.
-Ő ki? - suttogtam Niall-nek.
-Fogalmunk sincs. - rázta a fejét, de abban a pillanatban Elena megszólalt.
-Alex? - húzta fel a szemöldökét és közelebb lépett hozzá, én meg, mint egy kiskutya követtem.
-Kinga? - kapta felé a fejét, elengedve Bettit.
-Most már inkább Elena.
-Apukád megengedte, hogy ezt a nevet használd? - húzta féloldalas mosolyra száját. A szobában megfagyott a levegő, mivel mind tudtuk, hogy Elly az apukája miatt nem használta ezt a nevet és a srác ezt pontosan tudta, ami annyit jelentett: baromi jól ismeri Elenat.
-Hát, igazából, magamtól döntöttem így és már nem találkozok annyit Ottóval.
-Összevesztetek?
-Nem, csak találkozott valakivel, egy nővel. És másodrangú lettem. - nevetett Elly.
-Értem. - vigyorodott el a srác, aki egyre unszimpatikusabb lett - Örülök, hogy végre láthatlak.
-Én is. - csavargatta a haját Elena, mint egy szerelmes tini.
-Szóval... - köszörülte meg a torkát Betti - Umm, ti ismeritek egymást? - tette fel a lehető leghülyébb kérdést.
-Igen. - bólintottak - A Facebook-on ismerkedtünk meg.
-De jó. - csapta össze a tenyerét Betti - Elena, ő itt a bátyám, Alexander Blake és Alex, ő itt az unokahúgunk, Elena Pataki.
Erre a kijelentésre mindenkinek tágra nyílt a szeme, sőt Elly megragadta a hozzá legközelebb álló embert (engem) és megszorította a karom, miközben öklendezni kezdett.
-Mi az? - értetlenkedett Betti.
-Öhm...khm... - köhögött Alex - Hát az úgy volt, hogy izé...jártunk. Pár hónapig.
-Pár hónap? Hét hónapig voltunk együtt, az több mint fél év. - javította ki Elena felháborodva, én meg inkább hátrálni kezdtem, mert dühösnek tűnt.
-Tovább is tarthatott volna, akkor talán megjegyzem. - kontrázott Alex, mire Elly eltátotta a száját.
-Te feküdtél le egy ottani csajjal!
-Hé, ez nem igaz!
-Oh, igaz, csak bekapta a farkad, az teljesen más! - kiabálta Elly, mi meg csak álltunk csöndben és úgy éreztem ez a vita nagyon nem most kezdődhetett.
-Na, igen. Az nem azt jelenti, hogy lefeküdtem vele!
-De megcsaltál!
-Nem, nem igaz!
-Miért, ellenezted egy pillanatig is? Vagy közben becsuktad a szemed, és akkor így már nem ér?
-Igen, becsuktam a szemem.
-Hát, te totál hülye vagy. - sóhajtott Elly és mi még mindig csak kapkodtuk köztük a fejünket megdöbbenve.
-Te meg hihetetlenül féltékeny!
-Mi van?
-Átnézted minden egyes lány ismerősömnek a profilját és, akinek nem volt barátja, azt kitörölted!
-Mi? Én ilyet nem csináltam!
-Oh, tényleg, bocs, az nem te voltál.
-Úristen, hogy tudtam egy ekkora kreténnel járni? - túrt bele a hajába Elly, teljesen megfeledkezve arról, hogy mi is itt vagyunk.
-Szerettél!
-De te mindent elrontottál!
-Miért, te egész életedben a monitort ölelgetted volna?
-Azt terveztem, hogy már ezt az évemet miskolci gimiben kezdem! - kiáltotta Elena, mire Alex is felhúzta szemöldökét.
-Tényleg? - suttogta.
-Igen. Augusztusban akartalak meglátogatni, hogy személyesen mondjam el, de közölted, hogy vége, mert találtál mást, aki húsvér ember és ott van melletted, mikor szükséged van rá. - köpte a szavakat Elly sértetten és volt egy olyan sejtésem, hogy pontosan idézte Alex szavait - És hogy van a csaj? Kúrogatod még vagy találtál valaki mást?
-Hé, ez erős volt. - tette fel a kezeit Alex.
-Igazad van, bocsánat. - tűrte a füle mögé egyik rakoncátlan tincsét idegesen.
-Sajnálom. - motyogta - De ezt nem tudtam.
-Miért, ha tudtad volna, nem csalsz meg? Jobb is, így. Hiba lett volna 16 évesen itt hagyni mindent egy fiú miatt. És ahelyett, hogy rajtad bánkódtam volna, becsöngettek hozzám a fiúk. Ha elköltöztem volna, most nem ismerném őket és nem lennék a világ legboldogabb embere. - magyarázta Elly halkan.
-Örülök, hogy te vagy az unokahúgom. - mosolyodott el Alex és magához húzta Elenat, aki egy sóhajtás után körül ölelte a fiú derekát és lehunyta szemeit.
-Én is örülök, hogy te vagy az unokabátyám. - majd elengedték egymást és körbe néztek - Ne haragudjatok, hogy hangoskodtunk.
-Igen, bocsánat, csak kicsit elfajult a dolog. - bólogatott Alex.
-Na, mi lesz a vacsi? - kérdezte kíváncsian Elly, mire Liam a szemét törölgetve felállt és a nyakába borult.
-Úgy szeretlek. - búgta.
-Neki most mi a baja? Vagy ez nála mindennapi csak még nem ismerem elég jól? Ilyenkor mit érez? - nevetett Elena, de ahelyett, hogy válaszoltunk volna mind a négyen csatlakoztunk Liam-hez.
-Annyira szépeket mondtál. - szipogott Niall is.
-Még én is meghatódtam. - bólogatott Zayn.
-Mi is nagyon boldogok vagyunk, hogy megismerhettünk. - mondta Louis, én meg csak rákacsintottam Elly-re, aki rám mosolygott, majd Liam vállába fúrta arcát.
-Egyébként, én is kíváncsi vagyok, hogy mi a kaja. - szólalt meg Niall, mire mindenkiből kitört a nevetés és elindultunk a konyha felé. Én átöleltem Elena vállát, aki nekem döntötte fejét, majd kihúztam a székét és leültem mellé. Az elején csendben ettük a vacsorát, de aztán Lou mondott egy idióta viccet és mindenkinek egyszerre eredt meg a nyelve. Viszont vacsora után, mivel totál ki voltunk borulva a fiúkkal egyből elkezdtünk készülődni az alváshoz, Liam elment a kocsiért gyalog, majd visszajött vele és kipakoltuk a bőröndöket, én pedig alig vártam, hogy az ágyba bújva beszélgethessek Elly-vel és vele aludhassak el. De úgy látszott ez nem fog bekövetkezni, mert még mi pakoltunk ő a nappaliban ült és unottan kapcsolgatta a TV-t, majd megszólalt.
-Holnap, amint felkeltek hívjatok fel. – szedte össze magát a kanapéról – Vagy tudjátok mit? Felkelek korán és hozok nektek valami nagyon finom reggelit. Na, ki akar villásreggelit az ágyába? – húzogatta szemöldökét.
-Én! – kiáltotta boldogan Niall.
-Inkább pihend ki magad te is. – hajolt le hozzá Liam és egy puszit adott a homlokára.
-Nem, én tényleg reggelit akarok hozni nektek. – figyelt minket gyönyörű, hatalmas szemeivel.
-Nekem hozhatsz. – ajánlotta fel Louis.
-Mi?
-Nekem is. – vonta meg a vállát Zayn.
-Srácok! – hüledezett Liam.
-Igazából nekem is jól esne… - szóltam közbe.
-Na, jó, nekem is. – adta be a derekát Liam, mire Elly tapsikolni kezdett.
-Akkor megyek és bevásárolok. Holnap találkozunk. – kezdett el búcsúzkodni, én meg kétségbe esetten kapkodtam a fejem.
-Mi? Nem alszol itt?
-Miért aludnék? – mosolygott.
-Mert… - most csaknem mondhatom azt, hogy vele akarok aludni – innen hamarabb tudnál reggelit hozni, nem kéne olyan hamar felkelni.
-Hidd el, annyira izgatott vagyok, hogy egy szemhunyásnyit sem fogok aludni. – nevetett, majd lábujjhegyre állt, hogy megpusziljon, de én inkább elhúzódtam.
-Oké, oké, de, izé, én…nem jössz fel? Mutatnék valamit.
-De persze. – vonta meg a vállát, én pedig hagytam, hogy felszaladjon előttem.
-Na, mi lenne az?
-Öhm, hát… - gyerünk, találj már ki valamit! – itt az ágy. – mutattam magam mellé.
-Igen, és? – kérdezte furán.
-Hát és… - nem, az ágy nem izgalmas, valami más kell – és itt az erkély.
-Igen, voltunk már kint. – bólintott, majd mindkettőnknek leesett, mikor voltunk kint és rájöttem, hogy ez nagyon rossz ötlet volt. Ő zavartan kapkodta tekintetét az erkélyajtón, az én agyam meg folyamatosan kattogott. Majd beugrott, hogy ha először sikerült ott megcsókolnom, másodjára is fog.
-Nem megyünk ki?
-Hát nem is tudom, már mennem kéne. – mutatott az ajtóra, de nem mozdult, ebből pedig azt szűrtem le, hogy szívesen kijönne, csak nem tartja helyesnek, ezért még egy kis noszogatásra van szüksége.
-Na, gyere már, ez a tíz perc már nem számít. – fogtam meg a kezét, majd kinyitottam az ajtót, kitámasztottam (mert rossz a zár) és kihúztam.
-Micsoda kilátás. – mosolyogtam, miközben ráterítettem a pulcsimat.
-Igen, Harry, de láttuk már. – motyogta – Tényleg mennem kell.
-Ne!
-Jó, de akkor nyögd már ki, hogy mit akarsz.
-Én…nekem nem is mondtad, hogy Betti az unokatestvéred. – könyököltem a korlátra és büszke voltam magamra, amiért végre eszembe jutott valami, amiről beszélhetünk.
-Hát, mivel én is csak azután tudtam meg, hogy elmentetek. – támaszkodott ő is a korlátra és a távolba meredt – De, tudod, elmondtam volna, ha tudunk beszélni. – mért egy jelentőségteljes pillantást rám.
-Te mondtad, hogy ne beszéljünk róla és másodjára hozod fel.
-Igazad van bocsánat, ne erről beszéljünk. Ma már volt egy csodás veszekedésem.
-Igen, tudom, ott voltam. Jól vagy? – csúsztam közelebb hozzá.
-Hát…fogjuk rá. – sóhajtott.
-Nem is mondtad, hogy jártál valakivel Dave óta.
-Nem volt egy álom-kapcsolat. Sokat veszekedtünk és sok mindenben nem értettünk egyet. Ő azt fikázta, amit szeretek, a zenei ízlésemet, a könyveket, amiket olvastam, a filmeket, amiket néztem. Én meg őt fikáztam. Azért, mert csúnyákat mondott ezekre a dolgaimra. De szerettük egymást. Csak nem úgy, ahogy szokás. – magyarázta szomorú nevetéssel.
-Sajnálom. – én se igazán értettem, mire mondtam, csak egyszerűen annyira letörten mesélte el ezt, hogy muszáj volt éreztetnem vele, én itt vagyok.
-Nem kell. – legyintett – És teljesen igaza van. Ki akar egy monitorral randizni? Mert, ugye, nagyon ritkán találkozhattunk, nem mehettem csak úgy le Miskolcra, és ő sem jöhetett csak úgy ide. Te hogy vagy ezzel a távkapcsolattal? – pillantott felém hirtelen és szó szerint elpirultam, amiért kíváncsi a véleményemre.
-Hát elég szar lehet. – mondtam ki őszintén – De van, akiért megtenném. – néztem a szemébe.
-Igen, de akkor válaszolnod kellene az üzeneteire és az nem nagyon megy neked. – nevetett fel és enyhén meglökött.
-Elly! – tártam szét karjaimat.
-Jó, miért nem írtál? – akadt ki és a hangja sírósra váltott, ami megijesztett. Már csak az kéne, hogy sírjon miattam.
-Akkor most elmondjam mi történt?
-Igen, kérlek!
-De azt mondtad, ne beszéljünk róla! – ráztam a fejem hitetlenül.
-A franc nem akar beszélni róla! Kíváncsi vagyok. – roskadt vissza a korlátra, mire hosszan kifújtam bent tartott levegőmet és átöleltem a derekát.
-Először fel akartalak hívni. De folyamatosan volt valami dolgunk és én nem csak arra akartalak felhívni, hogy „Szia, hogy vagy?”. Igazán beszélgetni akartam veled, mert hiányoztál, viszont erre nem volt időm és mindig halasztgattam. Mire odajutottam, hogy fel tudnálak hívni akkor már vagy mélyen aludtál vagy a suliban voltál. És ez tolódott napokra, hetekre és végül arra jutottam, hogy ha már eddig nem hívtalak, most milyen lenne, ha mégis megtenném? Inkább csak még nehezebbé tette volna azt, hogy nem lehetek itt.
-Teljesen mindegy lett volna, mikor hívsz. – suttogta.
-Tudom. De, mire erre rájöttem, elhagytam a telefonom.
-Mi van? – esett le az álla.
-Igen. – bólogattam, mire hangosan felnevetett.
-De kis szerencsétlen vagy. – kuncogott aranyosan, majd végig simított arcomon és megpuszilta azt. Bőröm égni kezdett ott, ahol hozzámért, még többet és többet akartam tőle.
-Viszont meglett. – folytattam, miközben vágyakozva figyeltem meggypiros ajkait.
-Hol volt? – kérdezte komolyan.
-A szekrényemben. Valószínűleg a nadrágzsebemben hagytam és, ahogy azt visszatettem a szekrénybe, kiesett belőle és hátrakerült. Már az egész házat felforgattuk, mert én, hülye, lehalkítva hagytam. – újból kacagni kezdett, majd kibontakozott karjaimból és befelé indult.
-Hiányzott az őrült életetek.
-Akkor nem haragszol rám? – léptem vissza én is a szobába és behajtottam magam mögött az ajtót.
-Eddig se haragudtam. Csak kicsit rosszul esett és féltem, hogy elfelejtettetek.
-Dehogyis. – ráztam a fejem hevesen – Niall rólad nevezte el a hűtőt, ezért mindig a félreérthető mondatain röhögött, Zayn a cigi miatt gondolt rád, Louis folyton a napsugarát hiányolta és olyanokat mondott, hogy mióta nem vagy velünk „beborult az élete” meg, hogy „megfagynak a libái”. – nevettem és ő is boldog mosolyra húzta száját – Liam, pedig a halloweent tervezgette, mert állítólag megígérte neked, hogy addigra visszaérünk. El se tudod képzelni mennyire szomorú volt, mikor kiderült, hogy nem tudunk eljutni ide.
-És te? – kérdezte hirtelen.
-Nekem hiányoztál a legjobban. – vallottam be őszintén.
-Reméltem is. – nevetett halkan, majd visszaadta pulcsimat – Most már tényleg megyek.
-Rendben. – törődtem bele abba a ténybe, hogy ma már nem alszunk együtt.
-Jó éjt. – állt lábujjhegyre, egy apró puszit nyomott az arcomra, majd kiszaladt a szobából. Hallgattam, ahogy lent elköszön a többiektől, hülyéskednek még egy kicsit, majd kilép a házból, bezárja az ajtót maga után és csend telepszik a házra. Sóhajtva hátradőltem az ágyon és megdörzsöltem az arcom, majd fogat mostam, letusoltam és bedőltem az ágyba. Reménykedtem benne, hogy Elena illata nem szállt ki a párnákból, de három hónap sok idő, így ez lehetetlen volt.
*Elena szemszöge*
Hazaérve sóhajtva hajítottam táskámat az előszoba csempéjére és dobtam le cipőmet mellé. Szótlanul vonszoltam át magam a nappalin, majd öltöztem át és bújtam be az ágyba. Viszont mielőtt elaludtam volna kopogást hallottam. Vagyis nem is kopogás volt, hanem koppanás. Az ablakomon. Majd mégegyszer és mégegyszer. Felálltam és kinézve láttam, hogy Anna épp lehajolt, hogy felszedjen még pár kavicsot. Kinyitottam az ablakot és kihajoltam rajta, hogy szóljak neki, de hirtelen felegyenesedett és azzal a lendülettel eldobta a kavicsot, ami vállon talált.
-Aúú! – kiáltottam fel.
-Hupsz. Bocsi, édesem. – húzta el a száját.
-Mit keresel itt?
-Meglepetés. – vigyorodott el és feltartotta a magasba két karját.
-Miért fáj a meglepődés? – motyogtam magamban – Hogy akarsz feljönni? – kérdeztem, mert, hogy a negyediken laktunk.
-Mondjuk, hogy összekötsz pár lepedőt és leereszted, mint a filmekben?
-Jobb ötletem van.
-Mi?
-Lemegyek és felengedlek.
-De az nem olyan izgi. – görbültek le ajkai.
-De annál biztonságosabb. – kacsintottam és bezártam az ablakot, viszont újra dobálódzni kezdett.
-Mi az? – hajoltam ki megint és most a gyomromat találta telibe – Befejeznéd?!
-Jó, jó, oké. Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom.
-Mit?
-Hogy nem írtam.
-Anna, mi lenne, a feljönnél és megbeszélnénk itt a szobámban és az hátha nem lesz nekem se fájdalmas? – mosolyogtam le rá.
-Okés. – vonta meg a vállát, én meg gyorsan felkaptam a kabátom és letrappoltam a lépcsőházban hozzá.
-Szia. – öleltem meg.
-Jajj, Istenem, úgy hiányoztál. – ölelt magához olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt.
-Honnan tudtad, hogy itt lakok?
-Segítséget kértem az unokatestvéredtől. – engedett el, majd húzogatni kezdte a szemöldökét – Ez annyira szupi! Betti az egyik legaranyosabb ember, akivel valaha találkoztam.
-Te mindenkire ezt mondod. – nevettem el magam.
-Igen, ezért mondtam, hogy az egyik. És tudod ki a legaranyosabb? – ámuldozott.
-Leornado Di Caprio fiatalon? – vontam fel a szemöldököm.
-Neeeem. – lökte meg finoman a vállam, mire felszisszentem - Uhh, mégegyszer bocsi. – nyomott egy óvatos puszit a helyre, ahol eltalált – Jó, persze, Leonardo is ultra cuki, főleg a Titanic-ban, de most nem róla beszélek. Szóval, izé…Niall. – pirult el.
-Ez de édes.
-Nem, egyáltalán nem az. – változott meg egyből arckifejezése és dobbantott is egyet, mire kicsit hátráltam és újra felnyomtam a villanyt a lépcsőházban, hogy ne boruljon ránk hirtelen a sötétség.
-Ajaj. Mi a baj?
-Hogy mi a baj? Csak annyi, hogy még mindig nem tette fel azt a kérdést.
-Hogy mi van? Még nem kérdezte meg, hogy leszel-e a barátnője? – esett le az állam.
-Még nem. – keseredett el és lehuppant az egyik lépcsőfokra, én meg követtem a példáját és imádkoztam, hogy ne fázzak fel, mert a lépcső baromi hideg volt.
-Szóval randiztok, megcsókol, fogja a kezed meg minden, aztán megkér rá, hogy költözz el vele egy másik országba és mikor ez megtörtént még mindig semmi? – próbáltam értelmezni a helyzetet, Anna meg csak bólogatott – Pff, Niall-logika.
-Inkább fiú-logika. Lehet, hogy mindegyik ezt csinálná.
-Ja, mint a „Szeretlek. Közben másik három lánnyal is kavarok. De szeretlek. Bízz bennem”.
-Pontosan.
-Nem, ez mégse olyan. – ráztam a fejem, át gondolva a dolgokat – Más már rég megkérdezte volna.
-Egyszerűen nem tudom, mi van és még nem is nagyon mertem rákérdezni.
-Figyelj, ha ez tovább megy, neked kell lépni.
-Igen, tudom. – bólogatott – És mi van a göndörkével? – húzogatta a szemöldökét.
-Mi lenne?
-Megkaptam az üzeneted, amit Cortez-ről írtál. Bocsi, de szerintem vicces.
-Hát, így belegondolva…szerintem is. – mosolyodtam el.
-Szóval, azt várod, hogy Hazz randira hívjon?
-Mi? Nem, Anna, mi csak…mi nem fogunk összejönni.
-Már hogy ne jönnétek? Te szereted, ő szeret.
-Ez nem ilyen egyszerű. – ráztam a fejem nevetve, majd hirtelen kidülledt szemekkel felé kaptam a fejem.
-Dehogynem, csak ti bonyolítjátok túl, mert annyira makacsok vagytok. – legyintett – Mi az? – kérdezett rá arra, miért bámulom ilyen ijedten.
-Mit mondtál az előbb?
-Figyelj, értem én, hogy nehéz lépni mindkettőtöknek, de szerintem akkor is makacs vagy, már meg ne sértődj.
-Nem, nem. Előtte. Hogy én szeretem meg…
-Meg ő is szeret és általában a szerelmesek összejönnek. Randiznak, csókolóznak, együtt járnak, tudod. – fecsegett magában, míg az én agyam őrült tempóban kattogott.
-Szóval te azt mondod, szeret?
-Persze, ez annyira egyértelmű. Ahogy rád néz, ahogy beszél hozzád, ahogy kipirosodik, mikor valami félreérthetőt mond vagy hozzád ér. És olyan cukin mosolyog, mikor nevetsz a viccein. Amik amúgy nem is viccesek, de nem baj. – simította meg együtt érzően a karom, mire furán néztem rá – Ilyen a szerelem. – belőlem meg kitört a nevetés.
-És rajtam is nagyon látszik?
-Nem, dehogy. – rázta a fejét, miközben mély hangon beszélt.
-Anna…
-Jó, oké, persze, hogy látszik. De ez nem baj. – simogatott meg újra.
-Bocs, de ettől kiráz a hideg. – toltam el a karját.
-Tudom. – vigyorgott – Azért csinálom.
-Imádlak. – forgattam a szemem és egy puszit nyomtam az arcára, majd felálltam felkapcsolni a villanyt és visszahuppantam mellé – Azt mondta…azt mondta várjak rá.
-Nem is azt mondtam, hogy egyből szobára menjetek. – tette fel kezeit.
-Hülye. – nevettem zavartan – Gondolom, úgy értette…nem, nem tudom, hogy értette és ez rohadt idegesítő. – túrtam a hajamba és ráborultam felhúzott térdeimre.
-Igen, ezek a fiúk nagyon idegesítőek. – sóhajtott ő is.
-Szerinted el kéne hívnom valahová? – egyenesedtem fel.
-Egy próbát megér. – bólogatott.
-Oké. – egyeztem bele – Na, és mesélj. Milyen volt London? – támasztottam állam a tenyereimre és hatalmas szemekkel vizsgáltam arcát.
Innentől kezdve, pedig be sem állt a szája, én meg csak hallgattam, ámuldoztam és nevettem. És, persze, mindketten vihogva ontottuk magunkból a szaftos pletykákat.
-Te jó ég. – tátotta el a száját, mikor újból a telefonjára nézett.
-Mi az?
-Már fél öt. – húzta el a száját – Nagy gond lenne, ha… - biccentett a lakás felé.
-Nem, dehogy, gyere nyugodtan. – tápászkodtam fel a lépcsőről – Ahh, de elzsibbadt a fenekem!
-Az enyém is. – nyöszörgött – Segítesz? – nyújtotta felém a kezét, amit megragadtam és húzni kezdtem. Viszont ő még erre nem volt kész és visszahajolt a telefonjáért, amiből az lett, hogy én elvesztettem az egyensúlyom és hátradőltem, de ő, persze, elengedte a kezem.
-Miért bántasz? – nyögtem szétterülve a hűvös padlón.
-Nem akartam rád esni.
-Jó kifogás. – dicsértem meg, miközben felhúzott a földről és egymást támogatva baktattunk fel egészen a negyedik emeletig, merthogy a lift beszart a téli hidegtől. Óvatosan benyitottunk a lakásba és letettük kabátunkat, majd lábujjhegyen, dobozokat kerülgetve (mert még mindig nem sikerült mindent kipakolni, egyszerűen nem férnek el a cuccaink ebben a mini lakásban) léptünk be a szobámba. Vagyis csak akartunk, mert elfelejtettem, hogy becsuktam magam után az ajtóm. A sötétben pedig nem látok, ezért teljes erőből lefejeltem azt.
-Váá! – sikoltott fel Anna és hátraugrott.
-Te mit sikoltozol? Nem te sérültél meg.
-De megijedtem. – suttogott.
-Én is. Most már biztos jól fogok aludni. – dünnyögtem, mire kuncogni kezdett.
-Hogy-hogy nem keltek fel Viktorék?
-Hidd el, ezek az ágyúdörgésre se ébrednének fel. – bújtam be az ágyba, majd hozzátapadtam a falhoz, hogy Anna is beférjen mellém.
-Elena.
-Hm? – hümmögtem csukott szemekkel.
-Mikor a Balatonnál voltunk és Harry kivitt minket az állomásra… - kezdte, mire ránéztem.
-Igen?
-Gyönyörű pár lennétek. – mosolyodott el, mire átöleltem derekát.
-Nagyon szeretlek. – súgtam álmosan.
-Én is téged.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése